Már régen szerettem volna megismerkedni Földi Sándorral és a fő témánkról, a kosárlabdázásról elbeszélgetni vele. Személye különösen érdekes számomra, mivel valamilyen szinten földijei vagyunk egymásnak. Ő ugyanis Szabadkán született, az én, már réges-régen megboldogult édesapám pedig a Bácska Palánkához közeli Bácsújfalun látta meg a napvilágot. Tehát mindketten délvidékiek vagyunk, és ez egyfajta laza összetartozást is jelent. Számomra mindenesetre, ezért szívesen keresem az onnan származók társaságát.

 

Most, sok év után végre létrejött ez a találka is, nem is akármilyen helyszínen. „Sutyi” – akit a sportágban leginkább ezen a néven ismernek és szólítanak – ugyanis az utóbbi években végleg lehorgonyzott Cegléden, ám ott a férfi kosárlabdázás gyakorlatilag megszűnt. Bár nem titkolja, hogy már egy ideje a hetvenesek táborát gyarapítja, de nyughatatlan természete változatlanul hajtja előre. Ezért a tétlenség helyett mostanában a Budapestre történő, napi ingázást választja, ahol a főváros VII. kerületében, a Rózsák terén lévő Szerb Gimnáziumban testnevelő tanárként működik. Az egyik koradélelőttön egy órát szakított beszélgetésünkre.

 

 

– Szabadkán születtem, de mivel édesapám labdarúgó volt, onnan hamar elkerültünk Óbecsére, majd később Csantavérre mentünk, s mivel az általános iskolát ott végeztem el, én inkább csantavérinek érzem magamat. Csantavéren akkor volt élvonalbeli női kézilabda csapat, mellette a labdarúgás, valamint a férfi és a női kosárlabda is jól ment. Tizenkét-tizenhárom éves koromban kezdtem barátkozni a kosárlabdázással. Mivel Csantavér több mint tízezer lakosú, akkoriban kizárólag magyarok lakta település volt, ezért a szüleim minden nyáron elküldtek a szomszédos szerb településre, Dusanovóba azért, hogy a szerb nyelvet is megtanuljam.

 

 

– Az egy nagyon kellemes időszak volt: a magyarok között magyarul beszéltem, szerbekkel viszont szerbül folyt a társalgás. Én kimondottan örültem, hogy vegyes nyelvterületen élhettem, mert az ember több nyelvet és több kultúrát is megismerhetett. Így másként látom a világot, és ez a vértezettség jelentős plusz erőt adott számomra.

 

 

– Szabadkán jó kosárlabdaélet volt. Én középiskolásként a helyi Spartakban kezdtem, majd amikor Újvidékre kerültem testnevelő tanárszakra, akkor ott a Srednjoškolacban Rátgéber László édesapja volt az edzőm. Tőle kerültem át katonaként fél évre a Vojvodinába, ahol a kettes poszton bedobóként kaptam játéklehetőséget. Akkoriban Jugoszláviában már igen magas szinten ment a játék, a felnőtt válogatott a világ élmezőnyébe tartozott. Érdekesség, hogy egy nemzetközi tornán a zágrábi Lokomotiva, a spliti Jugoplastika és a Vojvodina meg a Budapesti Honvéd küzdelméből a Honvéd került ki győztesen, és Gellér Sanyit választották a torna legjobbjának. El kell mondanom azt is, hogy édesapám nem örült a kosarazásnak, mert ő labdarúgó volt, és arra számított, hogy én is követem őt a pályán.

 

 

– Amíg ott tanultam, sok embert megismerhettem. Így az univerzális újságírót, Kubát Jánost is, aki később, a kilencvenes évek elején megszervezte a Fisher - Szpasszkij világbajnoki döntő (1972, Rejkyavik) visszavágóját. De említhetném a kiváló karikatúristát Szeles Mónika édesapját, Károlyt is, akikkel igen gyakran találkozhattam a sajtóházban. Az akkoriban tíz éves Mónika erőnléti edzéseinek vezetésére egy ideig felkértek azzal, hogy segítsem őket.

 

 

– Tanári vonalon éppen nem volt szabad hely, így az NB I-es szabadkai női kézilabdázók edzője lettem. Egy év után kaptam egy általános iskolában beosztást, ahol mindjárt nekiálltam szervezni a kosarasokat. A 13-14 éves kislányokkal négy év múlva feljutottunk az országos bajnokság első osztályába! Nyertünk kadet, majd junior országos bajnoki címet is. A junior ob-n szerepelt csapatomból hárman is kezdők lettek a junior válogatottban.

 

 

– 1980 és 1986 között az országos szövetségben minden korosztállyal kellett foglalkoznom. 1983-ban a Magyarországon megrendezett Európa-bajnokságon itt voltam a jugoszláv válogatottal, amely azután vereséget szenvedett a bronzmeccsen Budapesten a magyaroktól. Némi gyógyírt jelentett számomra, hogy a jugoszláv junior válogatottal 1984-ben Európa-bajnokságot nyertünk.

 

 

– Megkerestek a Szolnoki Olajbányásztól, ahol két évre szerződtettek, ám azt nem gondoltam, hogy a későbbi években a legtöbb időt magyarországi kluboknál fogom eltölteni. Két év után nem sikerült feljutnunk, így átadtam a váltóbotot Rezák Lacinak, jómagam pedig Szegeden kaptam edzői megbízatást. Jó csapatuk volt, nagy volt az összetartás közöttük. Folytatódott az igazi vándorélet, hiszen egy rövid időre ugyan visszamentem Szabadkára, de azután megint itt folytattam. A következő állomásként (1991-92) a Falcót jegyzem, ahonnan szinte adódott, hogy Körmend következzen. (1992-93)

 

 

– A jelentős különbséget a játékosok hozzáállásában egyértelműen látható különbségek adják. A korábbi időkben volt embereim ugyanis szó szerint csúsztak-másztak a pályán, s utolsó csepp erejüket is „bedobták” a siker érdekében. Talán a szegediek, a szombathelyiek és a körmendiek egy lépéssel előbbre tartottak, mert ők rendszeresen láthatták a tévében a jugoszláv bajnoki meccseket. Körmenden különösen jó szerkezetű csapatunk volt, fiatalabb változatban velük ma is komoly eredményt lehetne elérni. Czigler Laci 215 centi magas volt, a megboldogult Molnár László, az aranykezű Kardos Laci, Hódi Laci, Érsek Pityu, Halm Roli, Zsebe Feri, Véha Karcsi, Szekeres Károly, Kálmán Laci voltak a kulcsjátékosaim. - Nyertünk Magyar Kupát, majd a Szolnok ellen berohanó nézők miatt többszörösen büntettek minket, így csak harmadikok lettünk a bajnokságban.

 

 

– Én is eljutottam Fürstenfeldre, ahol 1995-ig dolgozhattam, közben a második évben bekerültünk az első négybe. A harmadik évben kiderült, hogy a szerződésem nem egészen korrektre sikeredett, ebből voltak bonyodalmak. Végül kompromisszum kötését követően visszamentem a Falcóhoz, ahol ugyancsak eredményes éveket töltöttem el. Kaposváron még nem voltam, oda is eljutottam. Nyertünk országos bajnokságot, hogy azután egy, a Kanári-szigetekre szóló előszerződés okozzon izgalmakat. Végül ezt nem tudtam elvállalni, mert megbetegedtek a szüleim, ezért ismét Szabadka „szomszédjába”, Szegedre vitt az utam, ahol röviddel később anyagi csőd ütötte fel a fejét. A csapat dicséretére legyen mondva, több mint fél éven keresztül pénz nélkül végigküzdötték a szezon hátralévő meccseit.

 

 

– Egy rövid kirándulást tettem Pristinára, majd Miskolcra a DVTK nőkhöz írtam alá. Jól ment a csapatnak, legyőztük a Sopront is, de a Pécs elleni meccsen annyira felizgattam magamat, hogy kaptam egy rövid lefolyású sztrókot. Ceglédre kerültem, ahol egy elég jól felkészített csapatot örököltem Velkey István „Pitykétől”. Fel is jutottunk az NB I-be, ahol ment az örökös harc a bennmaradásért. Pécs és Dombóvár után jutottam el Jászberénybe, ahol öt éven keresztül küzdöttem, az első évemben elértünk egy 5. helyet az ob I-ben. 2019-ben visszatértem Ceglédre, de szinte mindjárt indulhattam tovább. Ez alkalommal Pécsre mentem. A PVSK-ban először szakmai tanácsadó, később utánpótlás szakmai igazgató lettem, mellette három U-korosztályos csapatot edzettem párhuzamosan, így Pécs városából tényleg alig láttam valamit. Szabadkán nem jött össze a tervezett Akadémia, így a pécsi férfiaktól Rátgéber Lacihoz mentem át, ahol elsősorban játékosok kiválasztása volt a dolgom.

 

 

– Amikor a Jászberény kiesett az NB I-ből, a teljes játékosállomány szétszéledt. Az ottani barátaim hívtak: Sutyi, mentsük meg a jászberényi kosárlabdaéletet! Július 15-e volt, rohammunkában toboroztuk a játékosokat, akikkel az első évben az A-csoportba történő feljutásért játszottunk döntőt a Honvéddal.

 

 

– Csalódtam a szerelmemben, a hazai kosárlabdázásban. A TAO-pénzeken keresztül az állam és a szövetség olyan feltételeket teremtett, amivel többet kellett volna elérni. És a kritika nem elsősorban a játékosoknak, hanem nekünk, edzőknek szól. Húsz évvel korábban például tele voltunk magas játékosokkal, ma csak elvétve van egy-egy. Magas emberekkel nehezebb eredményt elérni, márpedig kitartó egyéni képzés nélkül ez nem megy. Mi, edzők valószínűleg nem jól dolgozunk. Ha viszont nem érdemi magas emberekkel játszunk, akkor kívülről – akár a japánok – dobni kellene, mint a gép! Az edzők kiválasztásával sem vagyok megbékélve. Ez a külföld imádat, ami jelenleg uralkodik, nem indokolt. Meggyőződésem, hogy a magyar edzőkkel ugyanezeket az eredményeket el lehetne érni.

 

 

– Ma nincsenek olyan kiugró egyéniségek, mint amilyenek a nagy generációt alkották. Berki János, Cziffra Mihály, Weidinger Dezső, Faidt, Szabó 4 György, Gencsev Plámen és mások komoly szintet képviseltek. A mai legjobbak szerintem elmaradnak a régi nagyok mögött.

 

 

– Mintegy tíz éve foglalkozom a 3x3-asokkal is. Több bajnoki cím mellett részem van az U21-es és U23-as válogatottakkal nyert Nemzetek Ligája győzelemben, az öt éve Kínában megszerzett vb-bronzérem kiemelkedő sikernek számít. Az idei nyarat is a felnőtt válogatott és a két fiatal válogatott mellett töltöttem májustól augusztus közepéig.

 

 

– Sok kitüntetésben részesültem, így csak a számomra legfontosabbakat említeném. 1986-ban Jugoszláviában kaptam a „Legtehetségesebb fiatal edző” díját. 2001-ben az MKOSZ-től vehettem át az „Év edzője” díjat. Több megyében is az Év edzőjének választottak, s ezt a minősítést sikerült Stájerországban is kiérdemelnem.

 

 

– Volt egy film, amelyben egy szutykos kis cigánylány is szerepelt. Egyszer jött hozzánk valaki, amikor én éppen lekváros kenyeret majszoltam és csupa lekvár voltam. Nézzétek, olyan, mint a Sutyi – mondták rám, és rajtam is maradt. Szerencsére abszolút jól viseltem, mert bárhova kerültem, pillanatok alatt utolért a nevem...